A sikoly, amely végigkíséri a háborúkat
A sikoly nem csupán egyetlen pillanat hangja; visszhangja ott zúg az első kőbaltától vérző csataterektől egészen a modern drónok zajáig. A háború kategóriájában vizsgálva rájövünk, hogy a harcok színterein minden korszak újraértelmezte ezt a hangot. Az ókori harci kürtök mély tónusai ugyanúgy a félelem előszobái voltak, mint a lövészárkokban elhalt kiáltások. A sikoly egyszerre jelenti a túlélés utolsó reményét és a végső elkeseredettséget.
Kultúra: a néma emlékművek üvöltése
A kultúrtörténetben a sikoly lett a harcok által kiváltott lelki traumák metaforája. Edvard Munch ikonikus festményén a tátott szájú alak mögött narancsvörös ég izzik; bár a kép nem kifejezetten a háborúról szól, paradox módon mégis sűríti mindazt, amit a 20. századi világégés hozott. A festmény kultúrára gyakorolt hatása azért is lenyűgöző, mert ez a néma hang áthidalja a frontvonalakat: norvég fjordtól a Don-kanyarig mindenki érzi fájdalmát.
Az irodalomban Babits Mihály „Húsvét előtt” című verse ugyanennek a sikolynak ad hangot, amikor Ég a város, ég a ház is
sorain keresztül a kollektiv bűntudatot és a rémületet idézi meg. A kultúra ily módon az elnémított kiáltások gyűjtőhelyévé válik: színpadon, vásznon, zenében egyaránt.
Történelem: visszhangok az évszázadok mélyéről
- Középkor: a várfalakról üvöltő védők hangja, amelyet a kolostorok kórusai próbáltak elcsendesíteni.
- Újkor: a harci dobok dübörgése fölött elhaló sikoly az 1848–49-es szabadságharcban; Petőfi szerint „Lánc, nép, sikoly”.
- Világháborúk: lövészárkokból feltörő, félbemaradt kiáltások, amelyek a levegőben lebegve váltak a veszteség néma bizonyítékává.
- Hidegháború: a rakétasilók csendje mögött lappangó, elfojtott sikoly; a bizonytalanság suttogása.
A történelem minden fejezete hozzáad egy új árnyalatot a háborúban elhangzó sikolyhoz: néha diadalmas kiáltássá változik, máskor elhaló sóhajjá, de mindig ott lapul az évszázadok sűrű szövetében.
A hang, amely összeköt múltat és jelent
Ma, amikor archív felvételeket nézünk, vagy VR-sisakban „járjuk be” Verdun lövészárkait, a digitális technológia meglepő módon életre kelti a múlt sikolyait. A restaurált filmkockákon túlságosan élesek a robbanások, túl valóságosak az arcok; és miközben fülhallgatón hallgatjuk a narrátor csendes magyarázatát, legbelül mégis a csata nyers hangja tombol.
A kultúra tehát folyamatosan újramodellezi a háború hangjait. Egy videojáték fejlesztői a valós akusztikai modellek alapján rekonstruálják a golyók süvítését, de a háttérben ott bujkál az emberi torokból feltörő sikoly. Ez a hang képes átugrani kontinenseket és évszázadokat, nem ismer nyelvi határokat, és felidézi mindazt, ami a háború lényegéből fakad: a végletekig fokozott életösztönt és a pusztulás rémét.
Kollektív emlékezet és lelki sebek
A pszichológia a kollektív trauma fogalmával írja le, ahogyan egész nemzetek őrzik magukban a múlt háborúinak sikolyát. A hallgatás falai mögött csendesen zúg a régi félelem, és generációról generációra öröklődik. A kultúrantropológusok szerint a közösségi rítusok – koszorúzás, emléknapok, múzeumi kiállítások – azért olyan fontosak, mert keretet adnak ennek a hangnak: megpróbálják értelmezni, megszelídíteni.
Mégis, amikor évente megszólalnak a szirénák egy évforduló alkalmából, valami ősi, megmagyarázhatatlan borzongás járja át a teret. A sikoly modern reinkarnációja ez, amely egyszerre idézi fel a középkori kardcsattogást, a harmincéves háború musketái mögött krajcoló félelmet, és a második világháború bombatámadásainak vak pánikját.
Háború és identitás
A fronton elhangzó sikoly nemcsak a fájdalmat, hanem az összetartozást is jelképezi. A katonaság saját szlenget alkot, rövid, erőteljes vezényszavakkal, amelyek végső soron ugyanabból a forrásból táplálkoznak: az emberi hangból. Az identitás része, hogy miként nevezzük el a félelmet; és akár a „golyózápor” szó, akár a „barackmag” (gránát) beceneve hangzik el, mind mögött ott rezeg a sikoly lehetősége.
A háború történetében a sikoly így válik kulcsfontosságú kulturális és történelmi jelenséggé. Nincs olyan korszak, amelyben hiányzott volna; nincs olyan civilizáció, amely ne hagyta volna nyomát valamilyen formában: barlangrajzban, kódexben, filmtörténetben vagy digitális hangbankban. A múlt és a jelen e közös hangján keresztül értjük meg igazán, mit jelent embernek maradni a legnagyobb sötétségben is.