A társadalmi rehabilitáció fogalma már régóta jelen van a társadalmi diskurzusban, de mostanság úgy tűnik, hogy egyre inkább forradalmi változásokon megy keresztül. A kultúra és a történelem összefonódása a rehabilitációs folyamatokban különösen fontos szerepet játszik, hiszen a múlt tapasztalatai és a kulturális háttér elengedhetetlen a jövő építéséhez.
A történelem során számos példa mutatja, hogy a társadalmi rehabilitáció miként segítette elő egy-egy közösség újjáépülését. Gondoljunk csak a második világháború utáni Európára, ahol a háború sújtotta országokban a kulturális örökség megőrzése és a társadalmi kötelékek újjáépítése révén sikerült újjávarázsolni a társadalmakat. A közös múlt és tapasztalatok nemcsak összekötötték az embereket, hanem erős identitást is adtak nekik, amelyre építhettek a rehabilitációs folyamat során.
A kultúra, mint a társadalmi rehabilitáció alapköve, szerepet játszik abban is, hogy a közösségek megértsék saját magukat és másokat. A művészetek, a zene és az irodalom nemcsak szórakoztatnak, hanem nélkülözhetetlen eszközök is a társadalmi feszültségek lebontására. Amikor a művészek felemelik a hangjukat, akkor képesek a múlt sebeit feldolgozni, és utat mutatni a jövő felé.
A társadalmi rehabilitáció új megközelítései a közösségeket aktív szereplőkké változtatják a saját történelmük formálásában. A helyi vallások, szokások és hagyományok megerősítése révén a közösségek képesek lehetnek visszanyerni a hitüket és önbecsülésüket. Ennek folyományaként a kulturális identitás megerősítése nemcsak a társadalmi fájdalmak leküzdésében segít, hanem az összetartozás érzetét is felerősíti.
A társadalmi rehabilitáció tehát nem csupán egy szakszerű program; ez egy forradalom, amely a kultúra és a történelem átfogó integrálásán alapul. Az emberek közötti párbeszéd és mega tapasztalatok megosztása olyan mozgósító erővé válik, amely lehetőséget ad arra, hogy a közösségek újraértelmezzék a múltat, és egy jobban szerethető jövőt építsenek maguknak.